A Buhuról és az árnyékról ott hátul a bal sarokban – egy tanári szemszög

Buhu.

Kétségtelen, hogy Erika néni halálával a Buhunak is elveszett egy része. Ezt valószínűleg csak azok fogják érteni, akik ismerték őt, akik húsz év alatt valamikor az ő irányítása alatt játszottak. Amikor egy csapat – legyen szó bármilyen csapatról – elveszíti a vezetőjét, megviseli a veszteség és küzd azért, hogy megmaradjon. Az utóbbi években a Buhu is ezt csinálja. Bár nem túl látványos a küzdelem, én mégis azt érzem, hogy jó irányba halad.

Négy éve irányítom az iskola színjátszó csoportját. Nem azért vállaltam el, mert szent elkötelezettségemnek éreztem vagy mert rám kényszerítették. Teljesen tudatosan döntöttem így, miután meghallgattam a Buhu történetét, és láttam értelmét annak, hogy folytassuk. Persze fogalmam sem volt az előttem álló nehézségekről, hiszen nem volt tapasztalatom. Most már lehet kicsivel bölcsebb döntéseket hoznék, de ez sem biztos. Mindenesetre megfogalmazódott bennem néhány gondolat arról, mi is a Buhu, miben látom én az értelmét az iskolai diákszínjátszásnak.

Mindenekelőtt a Buhu nem egy szolgáltatás. Nem azért van, hogy tömegeket vonzzon, és sok-sok diákot boldoggá és jókedvűvé tegyen. Nem lelki gondozás, ahova néha beesel, hogy megvigasztalódj. Nem vigaszdíj, amit megkapsz, ha valami más nem sikerült vagy más területen nem voltál elég sikeres. Nem versengés fő- és mellékszerepekért. Éppen ezért nem is való mindenkinek. És akkor itt néhány szót a szerepekről.

Hajlamosak vagyunk a színjátszást általában fő- és mellékszereplők játékára redukálni. Ezáltal elkülönítünk fontos és kevésbé fontos szerepeket. Én hiszek abban, hogy nem erről szól az egész, és teljesen fölösleges fontossági sorrendet felállítani szerepek között. Vagy szerepek és néző között. Ha jó az előadás, akkor a taps nemcsak azt jelzi, hogy milyen ügyesek voltak a színészek, hanem köszönetnyilvánítás azért, mert a néző része volt egy élménynek, egy folyamatnak, amely nélküle nem valósulhatott volna meg. Nincs előadás néző nélkül.

Vegyünk két nagyon hétköznapi példát. Az iskolában kinek a szerepe fontosabb: a takarítónőé, aki takarít, vagy a karbantartóé, aki javít, esetleg a tanáré, aki tanít, netalán az igazgatóé, aki az egészet a kezében tartja? Vajon működik egyik a másik nélkül? Az osztályban ki az értékesebb: a jó tanuló, a rossz tanuló, a menő srác, a kétbalkezes gyerek a második padban vagy az a hallgatag, az az árnyék ott hátul a bal sarokban? Ha valamelyik hirtelen eltűnik, ugyanolyan marad az a közösség? Kétlem.

Nem attól függ egy embernek, egy szerepnek a fontossága, hogy mennyire látványos. Ha annyi a feladatod a színpadon, hogy egy asztalt áttolj egyik oldalról a másikra, vagy a megfelelő időben bekiálts egy mondatot, és te elrontod, az az egész darabra hatással lesz, ha jól csinálod, részben miattad lesz jó. De ha nem érzed, hogy emiatt nélkülözhetetlen vagy, akkor valószínűleg nem vagy jó helyen. Ha neked az az egy mondat vagy asztaltologatás nem fontos, akkor nem kell játszanod. Én hiszek abban, hogy minden árnyék ott hátul a bal sarokban fontos, a színpadon és az osztályteremben is. Ha már nem fogok ebben hinni, akkor nem leszek sem irányítótanár, sem tanár.

Röviden a szereposztásról is néhány gondolat. A rendező a legjobb tudása és tapasztalata szerint dönt, amikor kiosztja a szerepeket. Ez persze nem mindig tűnik korrektnek és igazságosnak, hiszen nem lehet minden döntésünk korrekt és igazságos mindenki szemszögéből. De bízni kellene abban, hogy a rendező, a tanár tudja mit csinál és oka van annak, hogy úgy döntött, ahogy. Mert nem egy-két alkalom tapasztalatának fényében hoz meg egy döntést.

Végül egy fontos kérdés: mit tanul a buhus, ha árnyékszerepeket kapva úgy dönt, mégis marad? Megtanulja, hogy ha elvállal valamit, akkor csinálja, mert emberek függnek tőle és számítanak rá. És hogy ne azért dolgozzon, mert jutalom, díj, fény vagy csillogás jár érte. Hogy folyton változnak a szerepeink, de egyik szerepünk sem kevésbé fontos. Hogy legyen benne alázat mások és saját munkája iránt. Hogy tisztelje a sokféleséget, mert ő maga is sokféle. Hogy ne egy rossz nap, kudarc alapján határozza el magát. Tehát ami a leglényegesebb: minden buhus, miközben játszik, akarva akaratlanul is tanulja a világot és önmagát.

-Szilágyi-Fincicki Noémi, magyartanár