Félperces idill

Idill.

-Mi volt ez? – kérdezem magamtól restellkedve. -Az első könnycsepp. – felelem bűnteljes vigyorral. – Most pedig hallgass, te szerencsétlen, hallgasd szavam! – torkollom le önmagam, még mielőtt hadakozni kezdhetnék, álmom követelve. -Felfordul tőled a gyomrom – suttogom remegő ajkakkal. Hallgatok. -Mi maradt belőled, ó, nagy lélekharcos? Ki pátyolgat, ki tűzi fel melledre a “TÚLÉLŐ” feliratú kartonkitüntetést? – figyelmesen hallgatom szavaim, miközben újabb s újabb könnyhullámaimat igyekszem elfojtani, nehogy felébresszem a szomszéd szobában alvókat. – Megvan, kitaláltam! – suttogom ünnepélyesen. -Te voltál a kőszívű ember kőszívű fia, de elbuktál, alkalmatlanná váltál. Ezért most jogosan szenvedsz a kőmorzsolóban! – hisztérikusan felnevetek, majd egy újabb árkot teremtek arcomon.

-Ismeretlen szerző